Utazás

Meg is lepődtem volna, ha minden simán megy. A reptérre szerencsésen megérkeztem (előző törökországi utam során majdnem lekéstem a gépet, de az egy másik történet), viszont az első járat 60-70 perces késéssel indult és nem volt túl kellemes a tömött repülőn várakozni.

A nyűglődésem a hamarosan megkapott nagyon finom sajtos szendvics és 100%-os narancslé  is enyhítette. Kicsit burzsujnak éreztem magam, de utána leesett, hogy a feladott poggyász miatt nem a legolcsóbb - ellátás nélküli - jegyet vettem.

Kis érdekesség, a 100 tagú cigányzenekar is velünk utazott, majd láttuk a Pegasus újságban, hogy Isztambulban lépnek fel este.

Nem volt nagy probléma a késés, volt időnk átszállni Isztambulban, így legalább kevesebbet kellett ott várni.

A másik járat, ami Bodrumba hozott minket, szintén késve indult, tehát ott is majdnem egy órát vártunk szintén a repülőn ülve. Akkor volt az első alkalom, hogy belegondoltam, akár jól érzem magam, akár nem, hat hétig kell majd itt lennem. Gyorsan el is hesegettem a félelmeimet és nézelődtem tovább.

Miután megérkeztünk jött egy kis adrenalin löket, amikor is Barbi (másik magyar résztvevő) pár perccel utánam szállt le a gépről, utána viszont eltűnt. A csomagkiadó gépnél vártam és vártam, láttam, hogy már húzzák el a lépcsőt a gép mellől, de Barbi sehol.... próbáltam nem X-akták-os sztorikban gondolkodni és racionális magyarázatot találni a dolgokra, kihagyva az ufókat. (Hozzá kell tenni, nem sokat aludtam az elmúlt napokban és hosszú nap állt mögöttem.)

Közben a bőröndöm sem volt a futószalagon. Jött a megnyugvás, egy dolgozó megkérdezte, hogy nemzetközi járattal jöttünk-e, mert ha igen, akkor egy másik helyen adják ki a poggyászt. Megnyugodtam, hogy Barbi biztos jó helyre ment és már ott vár. Persze nem én voltam az egyetlen utazó, akit megtévesztett a "baggage claim - Istanbul" felirat, hiszen Isztambulból jöttünk.

Szóval feltereltek minket egy buszra és átvittek egy másik bejárathoz. De se Barbi, se bőrönd. Már majdnem kezdtem kétségbe esni, de amikor épp a telefonomért nyúltam, hívott Barbi, hogy ő már kint van a bejáratnál. Pár percre rá kiderült, hogy megint rossz helyen vártam a bőröndöt - szerintem ez nem az én hibám volt és nem is az egyetlen voltam, aki nem találta meg rögtön a megfelelő helyet. Sikeresen felszedtem a bőröndömet és kint megtaláltam Barbit is. Kiderült, hogy amint leszállt a repülőről, pár emberrel azonnal felterelték a buszra, ami a jó poggyászkiadó géphez vitte őket, de valahogy mi kb. 10-15-en kimaradtunk és nekünk senki nem szólt, hogy ne a bejárathoz menjünk, ami egyébként pár méterre volt.

Jöttek az újabb kihívások, a menetrendszerinti busz elment, mialatt én a poggyászomért rohangáltam. Volt, aki azt mondta, hogy majd jön, volt, aki azt, hogy már nem jár. Összefutottunk két, hasonlóan bőröndkergetés miatt késett szlovák lánnyal, akik szintén erre az EVS projektre tartottak, tehát már négyen voltunk tanácstalanok. Előtúrtuk a szervező számát, felhívtuk, majd elmentünk a közeli buszállomásra, abban reménykedve, hogy még jár a busz. Szerencsénk volt, fél órát vártunk, majd elvileg 50 perc alatt (de már időérzékem nem volt) behozott Bodrum városába, ott pedig már egy szervező várt minket és feltett egy kisbuszra, amely a szállodába hozott minket.

Így kb. 12 óra alatt értem ide Ferihegyről. Izgalmas nap/este volt, de ezek mind-mind csak feldobták a napomat.